"Az élet értelme az, hogy segítsünk másoknak. A szegények az evangélium megtestesülései."
- bpcursillo
- nov. 19.
- 3 perc olvasás
Egy asztalnál a pápával – Szegények ebédje a Vatikánban
November 16-án, a szegények kilencedik világnapja alkalmából 1300
szegény vendég érkezett mindenfelől a VI. Pál aulába, hogy a pápával
együtt ebédelhessenek a vincések jóvoltából, enyhítve ezzel az
elhagyatottság, a betegségek és a munkanélküliség okozta fájdalmakat.
A pápa az Úrangyala elimádkozása után először megállt egy rövid időre a Vatikáni
Kertekben a lourdes-i barlang előtt, ahol szegények egy csoportja ebédelt. Hálát
adott Istennek a sok kapott ajándékért: az életért, a hitért és a testvériségért, amely
maga az élet. Ezután köszönetét fejezte ki a szervezőknek és minden jótevőnek, akik
ezt az ebédet lehetővé tették. Az Úr áldását kérte az étel, az élet és a testvériség
ajándékaira. A Szentatya ezt követően érkezett a VI. Pál aulába, ahol egy kis zenekar
hagyományos nápolyi dallamokat játszott.
„Nagy örömmel gyűltünk össze ma délután erre az ebédre, a szegények világnapján,
amelyet az oly nagyon szeretett elődöm, Ferenc pápa annyira szívén viselt. Nagy
tapsot Ferenc pápának!” – kezdte üdvözlő beszédét XIV. Leó pápa. Köszönetet
mondott a nagy vincés családnak ( Congregatio Missionis , CM, Misszióstársaság,
közismert nevükön a lazaristák), akik alapítójuk születésének 400. évfordulóját is
ünnepelik idén, valamint a papoknak, szerzeteseknek, laikusoknak, akik világszerte a
szegényeket és a különböző szükségben élőket segítik. Az Úr áldását kérte a
jelenlévőkre, szeretteikre, családtagjaikra, valamint azokra, „akik az erőszak, a
háború és az éhezés miatt szenvednek”.
Az előcsarnokban minden vendég egy-egy személyes higiéniai csomagot kapott,
benne egy kis panettonéval. A vincések által bőségesen megterített asztalokat a világ
minden tájáról érkezett szegények ülték körül: Róma Primavalle negyedéből,
Nigériából, Ukrajnából, Lazio peremvidékéről, Kubából és Barcelonából.
Egy fiatal Szeretet Misszionáriusa nővér – aki cumisüvegből etetett egy újszülöttet –
a főváros külterületén lévő otthonukról beszélt, ahol anyák a gyermekeikkel rövid
időre menedéket találhatnak.
Tucatjával vonultak a felszolgálók; az első fogást rántott hús követte, desszertként
pedig babà (nápolyi eredetű, rumos szirupban áztatott desszert, gyakran
tejszínhabbal, vaníliakrémmel vagy gyümölccsel díszítik – a szerk.) került az asztalra.
Volt „nagyon finom” gyümölcs is, amelyből a pápa az ebéd végén arra buzdította a
vendégeket, hogy vigyenek haza magukkal.
„Egészségi állapotom miatt elvesztettem az állásomat. Nem sokkal azelőtt kezdtem
dolgozni egy étkezdében, de nem volt megfelelő biztosításom, és különösebb
lelkiismeret-furdalás nélkül elküldtek. Hatvanéves vagyok, boldogulok, nem könnyű,
de fontos számomra a méltóság, mindig mosolyogni kell.”
A munkanélküliségről szóló történetek szinte mindenhol visszhangoznak: az állás elvesztése bekövetkezhet a válságba került dél-olaszországi gyárakban; vagy a szülő halálával megszűnt az
ápolási támogatás, amely addig a megélhetést biztosította az őt gondozó
gyermekének.
Sokan találnak más lehetőséget: segítő szolgálatokat, olyan helyeket, amelyek
lehetőséget adnak az újrakezdésre és a társadalmi visszailleszkedésre. Nem könnyű,
de megpróbálják. A Gondviselés végzi a többit. Így történt például Assisiben,
ahonnan egy csoport érkezett a ferences szerzetesek által vezetett Ferenc Pápa Háza
nevű befogadó központból.
Egy kísérő a függőségekről, betegségekről, elhagyásokról mesélt. Néha ezek a
problémák annyira egymásra rakódnak, hogy maguk alá temetik az embert, aki így
az utcára kerül. És akkor még a történeteiket sem tudják elmesélni, mert a szavuk
elakad. „Az élet értelme az, hogy segítsünk másoknak. A szegények az evangélium
megtestesülései” – mondja a kísérő, visszhangozva a pápa aznapi szentmisén
elhangzott beszédét, hogy a szegények nem csupán egy szociológiai kategória.
Egy szomáliai nő a Vatikántól pár lépésnyire lévő Dono di Maria (Mária
ajándéka) otthonban éveken át végzett szolgálatára emlékezett vissza. (A Dono di
Maria egyházi fenntartású hajléktalanotthon a Vatikán közelében, amelyet II. János
Pál pápa ajándékozott Teréz anyának 1988-ban. A Szeretet Misszionáriusai nővérek
vezetik, és rászorulóknak nyújt szállást, ételt és lelki támogatást – a szerk.) 1977-
ben, alig tizenkét évesen érkezett Rómába, ahol a nővérekkel való kapcsolat hozta
közelebb a katolikus hithez, és 2010-ben XVI. Benedek pápa keresztelte meg a
húsvéti virrasztáson a Szent Péter-bazilikában. Most súlyos betegséggel küzd, de nem
veszítette el a humorérzékét és a munkakedvét.
Lembergből (Lviv) származik az az ápolónő, akinek unokatestvérei az ukrán fronton
harcolnak. Eltölti a honvágy. „Megyünk tovább, mit tehetünk? Nem tudom, hogy a
háború tovább fog-e folytatódni, hogy valaha visszatérhetek-e hazámba” – mondta.
Cserkészek, Caritas-munkatársak, szerzetesek és laikusok: a rászorulók mellett állók
is összegyűltek a teremben, ahol minden hovatartozáson túl az egységet is
ünnepelték.
A pápa asztalánál ülő vendégek között volt egy nő, aki egy Pinokkió
történetét felidéző képregényt hozott magával, és amelyet a pápának ajándékozott.
Jelen volt egy Elefántcsontpartról származó fiatalember is, keveset beszélt, nem
katolikus: „Mit számít, itt jó, mert otthon érzem magam, Calabriából jövök...” Nem
messze tőlük néhány nő ült, akik Chiclayóból, Peruból érkeztek több mint húsz éve. A
pápát Rómában ismerték meg: „Özvegy vagyok, velem van az anyám és a lányom,
aki orvosi kezelés alatt áll. Sok éve kérünk szociális lakást, most előrébb kerültünk a
jogosultak listáján, reméljük, hogy sikerül. A hit segít nekünk, Jézusért élek.
Szerencsére vannak jó emberek, jó szándékú emberek.”
Az ebéd végén a pápa áldása zárta a találkozót, amelyben köszönetet mondott
mindenkinek, különösen Tomaž Mavrič CM atyának, a vincések (lazaristák)
generálisának és Konrad Krajewski bíborosnak, a pápai alamizsnásnak.
