Ha sikerül kiüresíteni önmagam, ha sikerül elcsendesedni és figyelni, előbb-utóbb meghallom azt a hangot, ami odabentről felhallatszik. Később megtudom azt is, hogy a hang ott volt eddig is, „csak”. És mindig van egy „csak”.
A csend lassan születik meg. Talán egy teljes nap kell az elszakadáshoz. Elszakadni a munkától, a telefontól, a végeláthatatlan feladatoktól, és elszakadni, ha mindössze három napra is, a szeretteinktől, hogy lélekben ezerszer közelebb kerülhessünk hozzájuk, mint valaha. A csend végül megszületik, de nem az első este. Úgy este tíz körül, pénteken, miután végre hagyom magam. Akkor a ráhangolódás új kapuk zárait sejti fel a lélek félhomályában. A szürkeség lassan világosodni kezd. Az előadások alatt, a csendek közben, csoportos beszélgetések alkalmával. Rég áhított percek jutnak évek óta megválaszolatlanul hagyott kérdések átgondolására. A hétvége a keresztút megtört történetével kezdődik, meghagyva a reményt. Reményt a továbbélésre, egy teljesebb, szebb, igazabb élet lehetőségére. Ennek kibontásához előadások segítenek sűrű egymásutánban bemutatva az élet szinte valamennyi területét, helyzetét buktatóival, örömeivel, elgondolkodtatva a hozzájuk fűződő viszonyomról: ideál, siker, kegyelem, egyház, hit, jámborság, elmélyülés, apostolkodás, szentségek, barátság, házas élet, ima, közösség…
A közösség értékét és erejét már itt megérzem. Az első beszélgetések is évtizedes, rosszul forrt hegeket szakítanak fel: az őszinte szó és megvallás többünk szemébe könnyeket csal. A szinte feldolgozhatatlanul sok lelki impulzus még napokig, hetekig, akár hónapokig kavarog. Belső megoldást vár a sokszor felvetett kérdés: megteszek-e valóban mindent, amit megtehetek? Rendeztem-e házasságomat, viszonyomat gyermekeimmel? Hoztam-e nekik elég boldogságot? Vonzóvá teszem-e egyházamat? Formálom-e eléggé környezetem életemmel, cselekedeteimmel? Szánok-e elég időt lelkem és hitem ápolására? S vállalom-e a lelki kalandot és be merek-e ülni Isten, innen imbolygónak látszó talicskájába?
A válaszok közben rájövök, mennyire sebezhető magabiztosságom. Hány és hány tévutat járok be minden nap azáltal, hogy én akarom vezetni az életem. De végül én is megfogalmazom a sokszor hallott igazságot: nem teszi meg helyettem senki az első lépést. Ahogy arra is, hogy ha viszont majd elindulok, számítanom kell az utat nehezítő ellenszélre. Régi énem visszahúz ugyan, s még mindig a könnyebb felé akarok mozdulni, de eszembe jut, hogy van remény a lehetetlen helyzetekben is. Hogy az alázat által ismerem meg az igazságot, s hogy a szeretet átsegít korlátaimon, hogy a hely, ahol élünk megváltott legyen.
Azon a novemberi hétvégén valami megszakadt, hogy valami új köttethessék: közeledik a karácsony.