Persze a fejemben sok minden volt, elsősorban az, hogy mit kellene másképp csinálni, talán éppen ezért a Gondviselés nem adta meg, hogy munkatársként szolgáljak. Sajnos a munkám is olyan jellegű, hogy nem lehet előre szervezni semmit, bármikor lehet olyan elfoglaltságom, hogy nem tudok részt venni a felkészülésen vagy a cursillón. De a Gondviselés várt és várt, türelmesen várt.
Eltelt vagy 6 év, amikor már egyáltalán nem volt a fejemben, hogy munkatárs leszek, és ekkor a 105. Férfi Cursillóra meghívást kaptam csendes munkatársként. Vonakodva fogadtam el, mert a csak 1-2 munkatársat ismertem, és a munkám is bármikor közbeszólhatott, de elmentem az első találkozóra. Megismerve a többieket, a folyamatot és látva, hogy egy barátságos csapat jött össze, úgy döntöttem, hogy maradok, „Ez az én lelki utamat fogja segíteni” gondolkodással. És azonnal meg is kaptam első keresztemet. Rektorunk jelezte, hogy csendes munkatársi szolgálat helyett rám vár a közösség beszéd, amivel elő kell rukkolnom! Hát akkor nincs visszaút, áldozatot kell vállalnom, és tennem kell, amit a Gondviselés nekem szánt.
    A munkatársi találkozókon nem tudtam mindig ott lenni, így a ráhangolódás, a munkatársak jobb megismerése lassabban ment, meg féltem is, hogy majd az én beszédemet is „szétcincálják”.
    A beszédre való felkészülés a nehézségek ellenére könnyen ment. Leültem és csak úgy jött a gondolat, a szó, és könnyű volt papírra vetni. Úgy éreztem, minden jó lett, el is olvastam, és időben is megfelelő volt. Egy kis időtartalék marad benne, hogy a jövőbeni cursillón megélt közösséget is bele lehessen építeni.
    Nagy lelkesedéssel kezdtem a mondandómat azon munkatársi napon, ahol az én beszédemet hallgatják majd meg. Volt bennem izgalom is, hogy valóban jó lett-e a beszédem, a rutinos munkatársak mit fognak szólni. A beszéd közben én illetődtem meg a legjobban, bár lehet, más munkatársakat is megérintett. Sok-sok pozitív visszajelzést kaptam, aminek nagyon örültem, volt, aki azt mondta, hogy ideál beszéd volt.